Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

I. A DRÁMÁRÓL

Thomas Mann Leverkühn

jenek sorsában is. Ez a művész lassanként foglya lesz az elhatalmasodó látomásoknak. S mégis már fiatalkorában ebbe az irányba indul el, emberi hidegsége, tulvilágisága csak "felnőtté" alakul benne. Vagyis a regény tipizálása a kész alakok konkrét kiteljesítésével dolgozik, végigkíséri a kész figura összes társadalmi lehetőségét - hogyan viselkedik ez az ember életének különböző szakaszában, a társadalmi helyzetek különböző változataiban. De mindig erről a tipusról van szó, s mindig ez a kész tartalom gazdagodik, .teljesedik ki. A drámában más a helyzet. Itt a kész magatartás lehámlik az alakról, pontosabban átsugárzik rajta egy másik, a konfliktus által kicsiholt, eddig csak lehetőségekben élő arculat, A dráma tipizálása az átformálódásban, újszerű tulajdonságokban megnyilvánuló azonosság. Mi persze egy kicsit kihegyezve állitottuk szembe a két műfaj tipusalkotási módszereit, s nyilvánvaló, hogy a valóságban ez nem mindig ilyen élesen nyilvánul meg. A regény is alkalmaz ilyen váltásokat, melyben egy másik ember tűnik elő, és a dráma is dolgozik viszonylag kész típusokkal. Ilyenek pl. Brecht "jó emberei", Gruse

. Sen Te - de hát az Ő színháza nem véletlenül "epikus szinház", jobb példa lenne akkor mar Csehov dramaturgiája, ahol a szereplők nem sokat változnak. Ugyanakkor a modern szinház is állandóan alkalmazza az uj ember születését a régi álcájában: Miller Willy Lomanja a darab végén, vagy Ionesco harcra kész Bereuger-ja az Orrszarvúban

, egyaránt ilyen figurák. Ennek a szembeállitásnak egy viszonylagos értelemben mégiscsak van szerepe. A dráma tudatos szintje és cselekvésbeli sodrása erre a kettősségre épül fel. A szereplők még ugy érzik, a régi emberek, megszokott korábbi énjük fogalmaival és érvkészletével akarják magyarázni az uj helyzetet, és önmaguk furcsa viselkedéseit. Othello is szinte reménykedik, hogy