Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

I. A DRÁMÁRÓL

meg..." - igy fut a drámai cselekmény is. Belülről nézve, a hősök felől figyelve. Csakhogy a dráma sajátsága, hogy megmutatja: a cselekmény, bár a hősök szándékától függetlenül, látszólag a vak véletlen hánykolódása révén alakult igy - mégis szükségszerűen alakul. Ebben nyilvánul meg a drámai cselekmény kétarcúsága

: a cselekvő hős felé csupán a több szinben csillogó, lehetőségekkel kecsegtető délibáb alakzatát mutatja, a hősök azt hiszik

, ismerik a világot, és tetteik a vélt eredményeket hozzák. De a szituáció teljes ismeretéből kiindulva másképp fest ugyanéz a cselekmény. Itt már látni, hogy a szereplők tévúton indultak el, hogy vállalkozásuk ereménytelen, vagy hogy amit szeretnének,az nem valósitható meg. De ki felé fordul ez a másik arc? A dráma nem cselekvő szereplője - a néző felé. A dráma felépítésébe eleve bele van kalkulálva a nézőtér, a publikum. Nemcsak a dramaturgiai hatásszerkesztésre gondolok, nemcsak arra, hogy mikor kell egy-egy szereplőnek hatásosan belépnie a színpadra és mikor kell a felvonászáró függönynek lemennie. Inkább arra, hogy a darab igazi tartalmát azzal tudja csak kifejteni, ha a hős és a szituáció harapófogójába a nézőt is befogja, ha ezt a feszültséget átvezeti a nézőtéren. A néző egyaránt tanuja és résztvevője a szituáció objektiv lehetőségeinek, azoknak az igényeknek, melyekkel a helyzet fellép a hőssel szemben - valamint az alakok vágyainak, szándékának, illúzióinak és törekvéseinek. A néző sokszor hangsúlyozott azonosulása nem jelenti azt, hogy együtt oselekszik a hősökkel: a publikum a szituáció letéteménye is

. élményei a helyzet és hős • között oszlanak meg. A drámai helyzet felől objektiv értékeiben látja alakjait, a hős felől viszont együtt él a törekvések pátoszával. Igy aztán a nézőben csúcsosodnak ki azok a feszültségek,melyek az alak és helyzete között vibrálnak: a hősök esetleg nem