Almási Miklós: Színjáték és társadalom (Színházi tanulmányok 9., Budapest, 1963)

III. A SZÍNJÁTÉK SZOCIOLÓGIAI SZERKEZETÉHEZ

amugyia ilyen kész fogalmak jegyében figyelné. Ezért megengedheti az iró, hogy elvontabb, szimbolikusabb figurákat vigyen színpadra. A "szentimentális néző", tehát a tudatosabb publikum úgyis tudni fogja, milyen értelemben kell ezeket a figurákat kitölteni. Ezért van az, hogy az elvont szinház néha, bizonyos alkotásokban realista próbálkozásokat is tud alkotni, és nem mindig dekadens játék ez a kísérletezés. Dürre

nmatt

aál. Frischn

él láthatjuk ezt a fajta allegorizálást, mely azonban visszatalál a nagy társadalmi kérdések realista megoldásához. Problematikusak ezek az alkotások, vitatkozunk is velük, de irányuk, támadáspontjuk a polgári világ kiritkai lebontása és pőrére vetköztetése. Ami a szimbólum játékokban élményhiány, az a néz fi kiegészitő szerepének elvontsága. Csupán fogalmakkal tudjuk kiegészíteni az alakokat - pl. Ionesco Orrszarvú

jának képeit. A személyes érdekeltség, az emberi teljesség sokszínűsége, csak igen halványan kerül bele a darabba, a szinre nem tudjuk rálátni a mi kis életünk nagy problémáit. Lazább tehát a néző szubjektivitásának részvétele a darab életében,és ezért elvontabb a világnézeti-érzelmi megrendítő erő is. A néző aktiv részvétele a darab konkrét életében nem csupán az egyéni, mindenkire külön-külön jellemző belső látás révén történik. Innen indul ki, a darab megértésének és átélhetőségének alapsikját ez betonozza ki. De a cselekmény folyamán, a szenvedélyek és szenvedések látványának hatása alatt, a hősökkel való azonosulás ós elhatárolódás munkájában egy másik egyéniség alakul ki bennem. Mikor Ítélkezésre kerül a sor, már nem az a privátember mondja ki az alakok feletti verdiktet, aki bejött az utcáról, hanem egy másik, annál mélyebben gondolkozó

. erkölcsileg magasabb sikon álló ember

. Ezt a paradoxont ugy fogalmazhatnánk meg, hogy a drámát nem az az ember