Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

"Színpadi formabontás"

minden további nélkül besétálnak as ügynök emlékei, sőt más pillanatnyi tudatjelenségei, látomásai,képzelt alakjai. így jelenik meg előbb mint emlék,majd mint látomás fivére, Ben, aki a másik fajta amerikai üzletembert képviseli, a kíméletlen törtetőt, a gyilkos, kegyetlen, cinikus, gátlástalan vállalkozót. Azt az üzletembert, akivé Willy válni szeretne, de nem tud, mert hisz, legalább is még mindig hinni szeretne abban, hogy az üzleti életben az emberségé,a szorgalomé és a rátermettségé a döntő szó. Ez a Ben, lelkének ellenpólusa, belső küzdelmének képe egyre gyakrabban jelentkezik és aztán mint elhatározásának döntő lökése betör a jelenébe. Hamármoat. Milyen eszközökkel valósítottak meg hasonló drámai feladatot régebben? A görögöknél az ilyesmi mint mitológiai, isteni végzés, jóslat szerepelt (

Antigoné

. Oidipusz

. Iphigeneía

), Shakespeare nézőterén a görög Isteni végzésnek mér nincs világnézeti hitele. Ha ő meg akarja mutatni a vivódó lélek "másik" énjét, ő is fordul még a végzetes földöntúli - ha nem is mitológiai - jósláshoz pl. a Macbeth boszorkányainál, de méginkább megjeleníti őket mint holt lelkek szellemét, amelyek a hőst küzdelmében segítik. (

Hamlet

et apja szelleme), vagy gyöngítik (

III. Richárdo

t áldozatainak szelleme). Miller nézői már nem hisznek sem a görög mitológiában, sem boszorkányokban, SOM a holtak szellemének megjelenésében, ő a szokványos szinpadi formát megtörve, a tudatban lejátszódó küzdelmet egyszerűen a reális jelenet közepén, megjeleníti a színpadon. Millernek ez az eljárása a kor világszemlélet! következménye, nem Miller egyéni önkénye. Annál kevésbé, mert jóval Az ügynök halála előtt Tennessee Williams ugyanígy alkalmazta egyebek között éppen abban az egyfelvonásosában, amelyet ugyancsak most lát a budapesti közönség (

Hosszú bucsu

). Ez a lelemény fejlődés szülötte, hiszen ennek a drámában nem csupán forma, hanem mély dramaturgiai jelentősége van. Willy Loman tragédiájának bekövetkezésében az emlékek nem csupán előzményeket jelentenek, hanem drámai indítékokat. Vajon akkor