Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

"Színpadi formabontás"

formával, tehát szükségképpen uj formákat kell keresni. Nem is szólva a most születő uj tartalomról, amelynek a régi formával való összeütközése elkerülhetetlen lehet. Ha jól értem a marxista esztétikát, akkor ez elméletileg is természetes. Gyakorlatban pedig a tartalom és forma kapcsolatának mechanikus alkalmazását cáfolandó, minden drámával és színházzal foglalkozó szakember annyi példát tud hozni,hogy nincs az a kritikus, aki együltében végig tudja hallgatni. Például. Walter és Beckmesser öreg szinházi rókák gyakran felteszik a kérdést kezdő szakembernek, kritikusnak: ki a hőse annak a világhírű tragédiának, amely arról szól, hogy a meggyilkolt király fia idegenben nevelkedik, a trónon a gyilkos ül, aki a király özvegyét is elvette feleségül, de a királyfi hazajen és véres bosszút áll, amelynek a bitorló is, anyja is áldozatul esik. Â kezdő már a mondat közepén magabiztosan mosolyog és fölényesen válaszol: Hamlet

. Aztán nagyon meghökken, mikor azt felelik neki, hogy tévedett, Oresztész

t gondolták. Tréfa, hogy a tartalom ugyanaz? Számtalan esztéta állítja, hogy nem. De vegyük elő a rengeteg,vitathatatlanul azonos, mitológiai témát. Giraudoux azért nevezte Amphityrpnját Amphityron 38nak. mert tudomása szerint Övé volt a 38. feldolgozás. De vessük össze Flautus, Molière és az 6 Amphityron

ját és nézzük a tartalom valóban ilyen mechanikusan meghatározza-e a formát? Ha ez ilyen egyszerű volna, lehetett volna-e Shakespeare-t felhúzott függönnyel játszani, és mi volna formabontás, Shakespeare-t felhúzott függönnyel adni, vagy dobozszinpad függönyével - Hevesi kifejezése szerint - "lefejezni". A mi színházunk nem régen mutatta be a Háború és béke színpadi változatát. A produkciót mind a közönség, mind a kritika nagy része kedvezően fogadta. Egyes kritikusok megírták, hogy meg lehetett volna a dramatizálást hagyományos módon is oldani (zárt szinpa-