Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

"Színpadi formabontás"

Álláspontjuk jobb megértess kedvéért hadd tegyem hoz•sá, hogy ezek a kritikusok véleményüket mivel indokolják (már amikor indokolják és nem egyszerűen, indoklás nélkül gúnyolódnak): 1/ A formabontás öncélú formai játék, a rendező túltengése a színpadon az irő rovására, 2/ múló divat a film és más technikai, színháztól idegen elemek befolyására, 3/ ellenkezőleg, elavult, régi weimari ügy felmelegítése, 4/ a rothadó imperialista kultúra tünete, 5/ a rendezők nem tudnak elődeikkel versengeni, de feltűnést akarnak kelteni, kitalálnak valami ujat, 6/ több ezer éven át ezek nélkül a faksznik nélkül is remekmüveket alkottak, minek kellenek ezek a trükkök? 7/ különben pedig a forma nem művészi vagy irói önkény dolga, hanem a formát a tartalom határozza meg, és nekünk ne játsszanak Shakespeare-t isten tudja milyen modern formában és ne .Írjanak mindennapi történeteket Összevissza dobált jelenetekben. Bontják? De melyiket? Mikor olyan emberek között van nézeteltérés, akik mindannyian meg vannak győződve a haladás szükségességéről, a kritikus kérdés mindig az, hogy a két ellentétes álláspont között melyik a haladó és melyik a maradi. Ebben az esetben - a színpadi forma kérdésében - tehát azt kell eldönteni, hogy a színházak álláspontja-e a haladó és a kritikáé a maradi, vagy megfordítva? A rövidség kedvéért hadd szögezzem le már az elején, hogy magát a "formabontás" kifejezést értelmetlennek tartom. Van talán egy állandó színpadi forma, amelyet most felbontanak vagy fel akarnak bontani? Melyik az? A görög amfiteátrum? Shakespeare reneszánsz színpada? Vagy a függönyös, kulisszás "Guckkasten", a "kukucskáló láda"? És drámailag? Arisztotelész zárt, kórusokkal tagolt dramaturgiája? Shakespeare vagy Lope de Vega kötetlensége? A francia klasszikusok hármas egysége? Minden színpadi és drámai forma "felbomlott", a naturalista formát tekintsük egyedül