Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

A gyűlölet iskolája

chárd jellemét. Amaz, érzésbeli képességeivel, melegséget önt e rideg ember egyéniségébe, emez a hideg, számító tudatosságával, visszataszító meztelenségében valóságos torzalakká csúfítja a természettől különben is elcsúfított, határt nem Ismerő ambíciójában gonosztevővé aljasult embert Major Richárdja - az Egressyéről szóló Írásokat olvasva - nem azonosítható egészen Bgressyével, amely "csak megvetést kelt, nem félelmetsőt amelyben egyik-másik epés kritikusa szerint valósággal vígjátékivá torzult a tragédia hőse. Az azonban kétségtelen, hogy Major alakítása felfogásban Bgressyéhez áll közel. A helytelenül alkalmazott szép Mindig hasznos óvakodni az erőltetett párhuzamoktól. Ezért nem megyek bele az Antigoné és III. Richárd e

1 őadásán is tapasztalt bántó kiabálás elemzésébe. (Egy Antigoné, aki kiabál!) A miskolciak azt mondják, ez a hangosság nem állandó velejárója az előadásuknak, a III. Richárdnak egy későbbi előadásán pedig örömmel lepődtem meg, hogy csaknem teljesen eltűnt az az Ízlést hasogató kiabálás, ami az első előadásokat jellemezte. Méghozzá nemcsak hangerőben tűnt el. Hem vagyok színpadi ember, de meggyőződésem, hogy a hangosság nem hangerő, sőt nem is mindig orgánum kérdése. Emlékesem a háború előtt, 1935 októberében Hevesi Sándor Magyar Színházában Törzs Disraeli

t játszotta egy azonos cimü darabban. A darabból nem sokra emlékszem, de ma is elevenen él bennem a II, felvonás záróképe. Egy szenvedélyes jelenet befejezéseképpen Törzs magából kikelve kiabált. Kiabált, de ugy, hogy közben a nézők lélekzetvételét is lehetett volna hallani, ha el nem állt volna a lélekzetünk a félelmetes hatástól. Azt hiszem, nem is színész az, aki est a hangtalan hangosságot meg nem tudja csinálni, ha akarja és - ha engedik. Ha azonban, mint a III. Richárd első előadásain, Richárd és anyja jelenetében, nem tudom én hány szakadatlanul pergő dobot kell a Nemzeti rossz akusztikája