Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
A gyűlölet iskolája
za, hogy egyedül lesz. Se testvér, se senki. Nem akar olyan lenni, mint a többi. A szeretet lakozzék csak az egymáshoz hasonlók szivében, 6 egyedül van, most már végleg, egy életre. Nem tragédia készül itt? De az! "The tragedy of King Richard the Third", a "III, Richárd király tragédiája", ahogy a mü angol cime mondj a. Hogy vezeti be Shakespeare ezt a tragédiát? A dráma inditásául szánt monológjában Richárd elmondja, hogy a háborúnak vége, béke van. A lovagok átalakulnak a csatatéren, öldöklő katonákból a hölgyszobákban lantzenére táncoló udvarlókká. És ez a világ már nem az 5 világa. De én, aki nem játszani születtem, Sem tetszelgő tükröknek udvarolni, Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül S riszáló nimfák előtt nem feszíthet, Kit megfosztottak minden szép aránytól S a természet becsapott termetemmel, Ki torzul, félig-kész s idő előtt Küldettem el a lélegző világba, Bénán, s idétlenül, hogy a kutyák Megugatnak, ha bicegek előt-"ík, Én ilyen fuvolázó békekorban Nem is tudok egyébbel szórakozni, Mint, hogy a napon nézem árnyamat És csúfságomat magam magyarázom. Talán ez a két utolsó sor a legmegdöbbentőbb vallomás, amelyet Richárd Önmagáról tesz. Belül a várkastély termeiben folyik a békés idilli élet, a lovagok udvarolnak, a nők kacagnak, szól a zene, s ő áll a kastély udvarán és nézi az árnyékát, amelyen kirajzolódik a korcs termete, szörnyű púpja. És megkeményedik:
