Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
A gyűlölet iskolája
gone, hogy ha a nézőt nem győzte meg a tragédia Antigoné fölényéről, győzze meg őt a látványosság. Nem szívesen beszélek ugy, mintha enyém volna mind a diófáig, de ha nem hinnék benne, hogy amit a továbbiakban közölni akarok, jóval messzebb mutat, mint ez az Antigonéelőadás, nemcsak hogy nem foglalkoztam volna ennyit a miskolci előadással, de nem is kezdtem volna az Íráshoz. Végre is az itt elmondottak lényegét volt alkalmam elmondani Miskolcon a rendezőnek, aki azt válaszolta, hogy az előadásnak azokat az elemeit, amelyek Kreon alakjának szimplifikálását okozták, kijavítják. A többi pedig majd a kritikusok dolga. De ezzel a jelenséggel, az Ilyenféle tragédia lényegének eltorzitásával a miskolciak nem állnak egyedül. Előttük áll például a pesti Nemzeti Színháznak, az ország öröklött jogon uralkodó színházának III. Richárd-előadása. Mielőtt azonban a közös szálra felfűznénk a következő gyöngyszemet, hadd vegyük szemügyre, hol lukas, mi is a kifogásunk a III. Richárd előadásával szemben. "... de szánalomra nem indit!" Shakespeare a maga drámai lángeszéhez méltón kereste a rendkívüli feladatokat. A Hamletb en a passzivitásból, a cselekvéstől való huzódózésból teremtett páratlanul megkapó, cselekvő drámai hőst, a III. Richárd ban hasonló képtelennek tetsző feladatot vállait: eljátszani a gazeraberaég tragédiáját. Ez legalább olyan ellentmondás, mint a passziv drámai hős. Maga a büntetés, bűnhődés ugyanis senkit sem tehet tragikus hőssé. Jágó, vagy Edmund hiába bűnhődik meg, nem érezzük a tragikus megrendülés élményét, mindkettő bukásán örülünk, de - és ezért nincs tragikus hatása a bukásuknak - nem szánjuk őket. Alban mondja a Lear király ban, mikor Goneril és Regan halálát hirül hozzák: "Az ég Ítélete megreszkettet, de szánalomra nem indit." Nincs miért szánnunk őket,gazemberek és kész. Shakespeare a III. Richárdb an egyáltalán nem ilyen közönséges gazembert vitt szinre. Elő-
