Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színikritikánk módszere

vétség kritikai szakosztályának képviselője is és felszólalásában azt kérte, hogy a színházak, amint régi jó hagyományok nyomán igyekeznek Írókat nevelni maguknak, neveljenek fiatal kritikusokat is, akik majd a szakosztály tagjaiból erre jelentkeznek. Az igazság az, hogy senki sem jelentkezett. A baj mégsem ez. A szinházat, akinek van hozzá érzéke (és szereti!), könnyen meg tudja tanulni. Persze nem ugy, mint a szólásbeli lusta gyerek a leckét: hogy éjszaka párnája alá teszi a könyvet, igy senki sem tanulja meg a szinházat, még ha azt a könyvet, amit a feje alá tesz, Sztanyiszlavszkij irta is. Közvetlen, állandó érdeklődés, a szinház problémáinak ismerete kell, és éppen ez az,ami sokszor hiányzik. Régen volt az újságíróknak egy csoportja, amely a világot csak pletykákból ismerte, most mintha kialakult volna egy olyan csoport, amelyik a világot csak kommünikékből ismeri. Valamikor, vérbeli színházi kritikus estéit a színházban töltötte, szemmel tartotta minden probléma alakulását, az eredményeket össze tudta mérni, a tanulságokat le tudta vonni. Most egy szinház minden előadásáról más ir, egyre ujabb és ujabb, egyre tapasztalatlanabb kritikusok, ugy, hogy az utóbbi időkben több uj kritikus nevét kell megtanulni, mint drámaíróét. Ez is egyik - talán nem elhanyagolható - akadálya az induktív bírálat kialakulásának. Csak röviden szeretnék foglalkozni kritikusainknak azzal az ellenvetésével, hogy nincs hely, szük a terjedelem, nem térhetnek ki mindenre, amire kellene. Könnyű volna itt most hosszú elmefuttatást kezdeni a rövidségről, és élcelődni, hogy például Einstein relativitáselmélete mindössze tizenhat oldalon jelent meg, hogy Gyulai Pál folyóiratokban irt színikritikáit a terjedelműk felől ma is lehozhatná bármelyik folyóiratunk, hogy Bajza imént felsorolt kritikái közül egy sem haladja meg a száz sort, de legtöbbje még a felét sem, tehát ma is napilapjaink bármelyike ád ekkora terjedelmet a kritikusainak. Hozzátehetném példának a mából Kárpáti Aurél tömörségében velős Képzelt beteg kritikáját