Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
Színikritikánk módszere
(ha előbb a rossz módszerű birálat alól való kivételről beszéltem, legeslegelsősorban természetesen Kárpéti Aurélra gondoltam), és bizony it hatnám, hogy lehet a jelenlegi terjedelemmel is jól irni kritikát. Itt azonban nem stiláris kérdést látok, hanem olyan elvi problémát, amely már a szinibirélat lényegét érinti, és amelyik éppen ezért az indukció hiánya mellett, véleményem szerint, mai szinházi kritikánk módszerének lényeges, sőt talán döntő elvi kérdése. Mi ez a kérdés? Ez a kérdés az, hogy kinek és miről szóljon a szinházi kritika. Sablon sorrendekkel Hogyan,hogyan nem, az utolsó években kialakult a szinházi kritikának bizonyos sablonja. Ez valahogy ugy szól, hogy először a darab Î iró és kora,mondanivaló; majd az előadás: rendező, színészek, díszlet, kosztüm, zene (operettnél a zene a szövegíró után). A sorrendben az utóbbi időben történnek bizonyos változások. Van bíráló,aki eredeti egyéniségnek tartja magát és ezért a rendezőt csak a színészek után tárgyalja, de akad forradalmi ujitó is, aki a bírálatot a díszlettel és kosztümökkel kezdi, hogy onnan térjen rá az egyre fontos abb elemekre. Röviden: ez a sablon ilyen vagy olyan sorrendben haszontalan. És meggyőződésem szerint komoly akadálya, hogy a színikritika használhasson is az ügynek,amelyért van. Miért végződik csaknem minden birálat egy névsorolvasással, amely azoknak a művészeknek a nevét tartalmazza, akikről a kritikusnak nincs mondanivalója? Vagy miért van e helyett, vagy ez előtt egy sztereotip mondat, hogy "nincs helyünk" ezek és ezek alakításának méltatására? Hát az a kritika feladata, hogy ilyen régi, rossz értelembe vett vidéki môdon,minden kis szereplőt megnevezzen, aki á szinlapon ki van nyomtatva? Hát a kritika feladata, hogy a darab,az előadás minden mozzanatát regisztrálja akkor is, ha a kritikának semmi
