Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színikritikánk módszere

te alig ismerve, gépies szenvedéllyel mondta el a magáét védence érdekében. Nem egyszer az ilyen védőügyvédekre emlékeztetnek ezek a cikkek. Ideérve szeretném nagy óvatosan hangsúlyozni, hogy általánosítok és az általánosítás a túlnyomó többségre, nem egy-egy kivételre vonatkozik, bizonyos érvényesülő elvekre és nem azokra, akik maguk is a helyes útra próbálják irányítani a menetet. Ezt azért is emlitem meg, mert a racionalizálás után is - mint máskor is - voltak irók, akik szóvátették a helytelen irányt, de a jellemző az, hogy a lapok színikritikusai nem támogatták sem ezeket az Írókat, sem a színházaknak azokat a dolgozóit, akik hasonlóképpen küzdöttek a műsorpolitikai eltorzulás ellen. Vagy emlékszem a Csillagban a Nemzeti Szinhéz játékstílusáról folytatott vitára, amelyet irók és rendezők folytattak, de amelyben a színikritikusoknak ugyancsak nem volt véleményük. A színpadi Íróktól máskor is olvas néha az ember egy-egy megkapó bírálatot, de az irók csak vendégek, mégha díszvendégek is a színikritika asztalánál, ezt a házat, a sziníbírálatét, a kritikusoknak maguknak kell fenntartaniuk. Pletykából vagy kommünikéből? Mármost, ha azt vizsgáljuk, milyen tényezők akadályozzák a jobb hljján induktívnak nevezett kritikai módszer kialakulását, jő volna kikapcsolni a szubjektív, egyik-másik kritikus egyéniségében, jellemében, temperamentumában, felkészültségében levő tényezőket. Mi sem könnyebb, mint azt mondani, amit az ember a színházban lépten-nyomon hall,hogy a kritikusok nem értenek a színházhoz, fogalmuk «Ines róla, hogy egy előadásban mi az Író, mi a rendező, mi a színész munkája stb. Nem mintha egy-egy esetben nem volna Igazuk. Bizony, vannak hiányos felkészültségű kritikusaink, vagy hogy épitően fejezzem ki magam, vannak még hiányos felkészültségű kritikusaink. A Színház- és Filmművészeti Szövetségben volt egy megbeszélés, amelyen résztvett as íróazö-