Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színikritikánk módszere

ja után felelősségre vonják a Nemzetit, hogy miért nem 6 mutatta be* Bajza az 1830-as évek végén, tehát szinte csak néhány évvel Kisfaludy halála után elszántan küzdött az ellen a nézet ellen, hogy Kisfaludy "elavult". A közönség részvétlenségét, a kritika ellenállását a rossz előadásoknak tulajdonította, és nem engedte magát eltéríteni a meggyőződésétől, míglen bebizonyosodott, hogy neki volt igaza. Hogy melyik darabot mikor mutassuk be, az természetesen a pillanatnyi helyzet kérdése, de hogy mondjuk A tanítónő jó darab vagy rossz darab, az a kritikus információitól függően - ez komikus. Tanuljuk, amit tudunk Az a jelenség, hogy a kritikusok általában mindig útmutatásra várnak és nem vállalkoznak, vagy nem tudnak vállalkozni arra, hogy a szem előtt álló tényekből következtetéseket vonjanak le, nemcsak azzal jár, hogy a színházak (és az irők) a kritikákból legtöbbször csak azt tanulják meg, amit már ugy is tudnak, hanem azzal is, hogy ezek a bírálatok nem nyújtanak segítséget a pártnak és az államnak a kultúrpolitikai irányításhoz. It-fr volt például a racionalizálás utáni helyzet. A racionalizálás után a lapok közölték a színházak uj műsortervét. Ezekből a tervekből az derült ki, hogy a magyar darabok és a mai témák háttérbe szorultak. Fájdalom, egyetlen kritikus sem tette ezt szóvá. Ellenben mikor december vége felé a párt ezt felismerte és a minisztériumi elvtársak kezdeményezésére az igazgatók vállalták, hogy kijavítják a hibát, akkor, ezután, nem volt olyan lap, amelynek kritikusa ne irt volna dörgedelmes cikket a fenyegető veszélyről. Ilyen körülmények között ezeknek a cikkeknek alig van hitelük. Valamikor láttam a törvényszéki folyosókon ődöngő ügyvédeket, akik abból éltek, hogy a perrendtartás nem engedte meg a vád letárgyalását védőügyvéd nélkül. Ha a vádlottnak nem volt pénze ügyvédre, ilyen "hivatalból kirendelt" védő védte, aki az ügyet szin-