Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színikritikánk módszere

Semmiképpen sem értenék egyet azzal, aki azt állítaná, hogy a két kritikai módszer közül csak az induktivra Tan szükség. Szocialista jellegű társadalmunk van, ebben az állami irányítás a természetes állapot, a párt vezető szerepe létkérdés. Ha mármost a párt az állami színházaink munkamenetében, fejlődésében, művészi tendenciáiban mondjuk felismer valami jelentős hibát, annak jelenlétét (vagy jelen nem létét) a szinházi világ minden mozzanatában meg kell keresni. Kritikánk jelenlegi állapota azonban azt mutatja, hogy ez a módszer eluralkodott,csaknem kisárólagossé lett és kiszorult az az induktiv módszer, amely mind a szinházak, mind a közönség, de a párt ós az állam számára közvetlenül is hasznosabb és jelentősebb. Mikor hozzákezdtem ennek a cikknek az Írásához, elhatároztam, hogy nem fogom az állításaimat bizonyítékokkal erőtleniteni. (Mert azt a gyakorlati igazságot, hogy "Minden ember halandó** csak komolytalanná tenné, ha elkezdenénk felsorolni néhány ismerőst, aki már meghalt.) Mégis, hadd menjek bele a kérdés elemzésébe kissé részletesebben. Hogy egy illusztráció félével kezdjem, nem helyes, ha a kritikus ajkán egy hajdan volt drámaírónk munkássága egy ideig csupán fitymáló pittyesztést támaszt, miután azonban megjelenik valami hivatalosféle párt,vagy állami figyelmeztetés, hogy a szinházak elhanyagolják a magyar drámai hagyományokat, a kritikusból rögtön az eddig félrebiggyesztett iró harsány védelmezője lesz. Nem helyes, hogy azok, akik eddig Csikyről azt tudták, hogy pap vált, hogy semmi forradalmi érzület nem volt benne, s a legjobb, amit mondtak róla, hogy hol van ez Osztrovszkijtói (amiben egyébként igazuk volt), miután a Nemzeti bemutatja,felkiáltanak, ime, hogyan gazdálkodtak eddig színházaink a hagyományaikkal. Nem helyes, hogy azok, akik Bródy Sándorban eddig csak az "ügyes", a század eleji "divatos" magyar dráma "naturalista" tollnokát látták, a Jókai Szinház A tanitónó bemutató-