Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színikritikánk módszere

tudja a "Széchenyi emlékezeté"-t könyv nélkül, a másik, amelyik nem tudja, ön az utóbbiakhoz tartozik." Lehet, hogy nem kevésbé lesz önkényes az a felosztás sem, amelyet én a kritikákra szándékozom alkalmazni, de majd megpróbálom megindokolni. Most már félretéve a tréfát, kétfajta kritikáról szeretnék beszélni: az egyik, amelyet én ugy nevezek, hogy induktiv kritika, a másik, amelyet deduktiv szinibirálatnak leszek kénytelen nevezni. Induktív kritikai módszeren azt értem, hogy a kritikus az előtte lejátszott darab és darabok, a végignézett előadások tapasztalatalt általánosítani tudja, elvekké szűri, bizonyos szabályosságot vagy éppen törvényszerűségeket állapit meg a látottak alapján, akár színészi munkánkra, annak részleteire, próbáinkra, közönségünkre, szinházpropagandánkra, színpadtechnikánkra, müsorpolitikánkra, anyagi kérdéseinkre, színházaink berendezéseire, a személyzet magatartására, egyes szinházak egészére, a társulatok összetételére és még száz másra; mindarra, aminek fejlődését figyelemmel kisérni a színházi kritikusok kötelessége. Az induktiv módszer szemmeltartva, tehát jól ismerve a szinházak munkáját és életét, az egyes jelenségekben meglátja az általánost,és arra felhívja a figyelmet, ha az jó, kövessék, ha rossz javitsák ki. Ezzel neveli a szinházat ée közönségét. Indukció és dedukció Ha a mai szinház! ember végiglapozza Gyulai Pál kritikáját, egy-egy bírálatban - mint valami keresztmetszetben az ilyen induktive felbukkanó elvi kérdések sorozatát leli. De nemcsak a jelentősebb müvekről, előadásokról szóló bírálatokban (

Téli rege

). hanem még az olyan jelentéktelen, sőt egyenesen rossz müvek megbeszélésében is, mint amilyen Barriere és Thiboust uraknak Márvényhölgyek cimü színmüve, amelyben szóvá teszi a halhatatlan és halandó költő problémáját (Ó, boldog kor, amelyben a drámaírót még költőnek ne-