Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színikritikánk módszere

hevesebb drámai harc világnézeti kiszélesítésének fegyverei lettek, hanem stiláris diszek, raisonneur-ök bon-mot-i, a közönséget a drámától függetlenül szórakoztató szellemességek, vagy Wildenál sziporkázó, gyakran csupán hatásvadász aforizmák, paradoxonok. Ezek használata aztán drámailag tovább züllött egészen a "bemondások"-ig. Meg kell mondani, hogy - fájdalom - többnyire ilyen sziporkázó látványos szellemesség szerepét töltik be Molnár Ferenc bravúros dialógus-technikájában is. Az ő alakjai mögött nincs egy harcra sorakozó világnézet; stiláris oldalról nézve ezért nincs tehát az alakjaínak, helyzeteinek elég mélysége, nincs a küzdelemnek elég szárnyaló ereje, nagysága és távlata. (Külön tanulmányt igényelne annak a vizsgálata, hogy mai darabjaink egy részében és a színházakhoz benyújtott kísérletek nagy részében milyen erőtlenné és hatástalanná válik a világnézeti állásfoglalás, mert elvélik a konfliktustól.) Felosztani könnyű... Bevallom, ezt a fejtegetést hasonlatnak szántam. Ennek a dramaturgiai kérdésnek vizsgálata közben kezdett ugyanis foglalkoztatni a kritika problémája, az a harc, amelyet a szinházi kritika viv a jobb drámáért és a jobb színházért. Mint kutató dramaturg, mint gyakorlati szinházi ember, kerestem azokat az elveket, útmutatásokat, amelyeket a kritikának ez a harca, hasonlóan a vérbeli drámában lefolyt harc tanulságaihoz, mindennapi munkánkban segítségül nyújthat. És a kritikák tanulmányozása közben láttam meg, vagy véltem meglátni, azt az elvi különbséget, ami a helyes kritikai módszer és a mai szinházi kritikánk gyakorlatának nagy része közt van. A világot,a világ jelenségeit sokféleképpen lehet csoportosítani . Egyik középiskolai magyartanárom (akinek nagyszerű műveltsége máig is megőrizte bennem ösztönző hatását) egy feleletem közben igy osztotta fel az emberiséget: "Kétféle ember van a világon - mondotta -: az egyik, amelyik