Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)
Színikritikánk módszere
ről a tul nehéz, és tul könnyű vállalkozásról. A színházi kritika problémáiból csupán a módszer néhány kérdését szeretném szóvá tenni. A gyakorló dramaturg színházi munkája során újra és újra bizonyos dramaturgiai problémákkal kerül szembe, amelyeket azután kénytelen végiggondolni, végignyomozni, megfogalmazni. Nemrégiben a drámairól stilus elemzése közben elómkerült a drámai "szentencia" kérdése. A drámában gyakori, hogy a hősök általános "bölcseségeket" mondanak. Az ilyenféle tömör, egyetlen általános igazságot tartalmazó mondatokról már Lessing is megemlékezik a Hamburgische Dramaturgie egy helyén (ő "morál"-nak "axiomá"-nak nevezi őket), még tanácsokat is ad a színésznek,hogyan kell ezeket elmondani, de nem elemzi drámai helyüket és szerepüket. Ugy adódott - talán nem szükséges itt elmondani, mily en alkalomból -, hogy nekiláttam vizsgálgatni a drámai stílusnak ezt a jellegzetes elemét. Persze mindjárt kiderült, hogy a nagy drámában,ahol ezek - vígjátékban vagy tragédiában - egyformán gyakran előfordulnak,egyáltalán nem azt a célt szolgálják, hogy az iró,vagy a darab valamelyik szereplőjének bölcsességét dokumentálják, nem a stilus fltogtatására hozta őket az Író a drámába (mint később a dráma dekadenciája idején). A legjobb antik, polgári ós modern müvekben az ilyen mondatok többnyire akkor pattannak elő, néha sorozatban (Goethe: IphiKénia ) mikor a drámai küzdelem legforróbb pillanataiban az összecsapás már nyilt közelharccá lesz,minden ilyesféle mondat egy-egy villanó kardcsapás, de nem annyira ezeknek a mondatoknak tömör, éles formája teszi lélegzetállitóvá ezeket a pillanatokat, inkább a tartalmuk. Ilyenkor ugyanis a szenvedélyes összecsapás túlnő a személyes harcon, és elvek, világnézetek, világok egyén feletti összeütközésévé emelkedik.Ezekben a másodpercekben a drámai ellenfelek kénytelenek a konfliktusuk mögött levő elvet, drámai igazukat a legtalálóbban tömören megfogalmazni. Hadd mondjak néhány példát.
