Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Bevezető a modern drámához

"félre" mondottat. És persze ilyen "félre" sincs az életben. (Molière ugrott - mondanák Pesten.) 3/ Nincs direkt-jellemzés, annak sem önjellemzés, sem más formájában, csak indirekt, a cselekvésből a drámához azonosan hozzátartozó dialógusokon át. 4/ Az előzményt nem szabad elmondani, legfeljebb ugy, hogy ne vegyék észre, mindennek a cselekményből kell kiderülni. 5/ A véletlen megszűnik, mindennek drámán belüli oka kell, hogy legyen. Még Ibsent is megrója, hogy itt-ott áthágja ezt a szabályt. 6/ A nyelvben megszűnik a pátosz és természetesen minden verses forma. Az életben versben nem beszélünk. 7/ Megszűnik a cselekmény kommentálása, tehát raisonneur-szerü szerepek nem lehetnek. (Még kevésbé természetesen narrátorok, mint Shakespeare V. Henrik

ében.) 8/ Csak lényeges elemek szerepelhetnek, a drámához valóban hozzátartozó elemek. 9/ A szinpadi időnek nagyjából meg kell felelnie az életben erre a cselekményre forditott időnek. 10/ Eredeti, mai téma igényeltetik, tehát nem régi,vagy históriai, vagy mitológiai témák feldolgozása. Ezek az alapelvek néhány évtized alatt meghódították valamennyi európai és amerikai színpadot, a magyart is és nálunk ezek az alapelvek megmaradtak sokáig a felszabadulás után is, mint a szocialista realizmus állítólagos követelményei, de erről később. Ez a színházi koncepció, hogy semmit a színpadon, ami nem ugyanúgy van az életben, nem egyszerűen irodalmi áramlat szüleménye, hiszen Franciaországban, ahol az irodalmi naturalizmus a regényben virágzott (Zola), a drámában hiányzott, mégis a századforduló szalonszínmüveiben ez az elv uralkodott és a néző mérget vehetett rá, hogy ez az államtitkári szalon, amelyet a színpadon lát, a lehető legtizennegyediklajosabb. Másutt már kifej-