Czímer József: Korunk színháza (Színházi tanulmányok 7., Budapest, 1962)

Színházi munkánk állami vezetése

csival oda menni, ahova a nép állama küldi. Sőt: a vezetők már az utakat is nagyon jól megismerték, az uj utakat is, amelyek nem szerepelnek a régi térképeken, néha már jobban ismerték, mint megbizóik és ilyenkor a feladat az lett volna, hogy mindig megadni az uticélt, megmagyarázni az ut rendeltetését, összehangolni a menetterveket (hogy például az épitkezéshez előbb érkezzék a tégla, mint a cserép) és ugyanekkor eltanulni a sofőröktől az uj utakat. Ehelyett folytatódott, néha egyre gyorsabban, a helycsere, a sofőrök tétlenül nézték, hogy megbizóik és ellenőreik hogyan vezetnek a helyükön - és nem mindig voltak megelégedve. Mindez és ez nagyon fontos - olyasféle tendenciát árult el, mintha az állami vezetés nem bizott volna eléggé az uj élet embereiben, még a vezetőkben sem. Ezt a kérdést a szinházak területén nem kivánom boncolgatni, mert ezt a hibát már feltárta a tavaszon a harmadik pártkongresszus és Darvas miniszter a Magyar Drámai Hét zárószavában bejelentette, hogy a szinházak vezetőit bevonják az állami irányitás körébe, tehát önállóbb lehetőségeket kapnak. Itt a több szabadság igénylésével, minden bizonnyal, nyitott kaput döngetnék. Ugy érzem azonban, hogy nem ugyanez a helyzet az ellenőrzésnél. így olcsóbb... Nem volna igaza annak, aki kétségbe* próbálná vonni azt az elvet, hogy ha nagyobb önállóságot, akkor szigorúbb ellenőrzést. Legalább is én magam ezt az elvet helyeslem. De, amire tapasztalatom szerint szükség van, az nemcsak a szigorúbb, de a jobb ellenőrzés. A jelenlegi ugyanis, szerintem, enyhén szólva, nem jó, mert még mindig a régi, helytelen gyakorlat alapelvén nyugszik, nem felel meg a mai helyzetnek és kárt okoz. Hogyan? Hogy az emlitett hasonlatra térjek vissza, továbbra is ott ülünk a sofőr mellett minden utján, de most már nem