Hont Ferenc: Valóság a színpadon (Színházi tanulmányok 4., Budapest, 1960)

II. A szocialista realizmus útján - Élőszó és cselekvés /1956/

ÉLŐSZÓ ÉS CSELEKVÉS Műsoros est. A dobogóra kilop egy férfi fekete ruhában, megáll, meghajol, majd megszólal. Mit mond? Egyszerű, mindennapos eseményekről tudó sit: "A rakodópart alsó kövén ültem,néztem, hogy úszik el a dinnyehéj." felfogjuk,megértjük, amit hallunk. De nemcsak értjük. A fekete ruhás férfi hangja különöa, fojtott izgalomtól forrósodik. Ez a hang, egyenletesen emelkedik és süllyed, ritmikusan lüktet, gyorsul és ellaasul, erősödik és elhalkul, kiesé az énekre emlékeztet. Pedig a férfi nem énekel, de nem is ugy beszél, mintha egy szobában vagy utcán elmondaná, hogy mi történt vele a Duna partján. És e ttől a sajátságos, emelkedett előadásmódtól, amely nem köznapi beszéd, de nem is ének, bennünk is ugyanaz a különös, forrósitó izgalom árad szét,mint az előadóban. Érzéseink a hanggal együtt emelkednek ós süllyednek, viharzanak ós elcsitulnak. Gondolkodunk, érzünk és képeket látunk. A mondatok értelmünkhöz szólnak, a gondolatokhoz érzések szerveződnek, képzeletünkben látomások gyúlnak.Látjuk a cseperósző esőben a bölcs és nagy Duna zavaros habjait és a rakodóparton üldögélő, sovány, magashomloku, mélytekintetü, fiatal férfit: József Attilát. Es már nem is az előadó hangját halljuk, hanem az övét.Attila szól hozzánk a dobogóról időn ós téren át. A mondatok lassú méltósággal hömpölyögnek, ós szinte észrevétlenül eggyéválunk a költővel. Ugy gondolkodunk, ugy érzünk és látunk, mint a költő. És mikorra az utolsó mondatok elhangzanak,azt is akarjuk, amit József Attila: "rendezni végre közö« dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés."