Kerényi Ferenc: A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai 1. - 1946-1949 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 25., Budapest, 1990)

rén, az út azonban még nagyon hosszú. A nagyképűséget, az álirodalmiságot, ezt az édeskés stílust megszüntettük, hogy magyarul mondjam, realista művészet felé haladtunk. Olyan előadást kell adnunk, amelyben a színészek játéka ne hasonlítson a másik színművében előadott játékra. Ha megnézünk egy másik darabot, az Qthell

ot, akkor nem tudjuk megmondani, hogy ezt a darabot Shakespeare miért írta. A nagyobb kritikák elolvasása után megdöbben az ember tőlük. Egy bizonyos azonban: Shakespeare-nél az aktualitások élnek, a népi aktualitás mindig benne van a darabjaiban, ettől eltérni nem lehet. Amikor realista színházat akarunk építeni, aktuális vérből táplálkozó színházat akarunk csinálni. Azt is tapasztaltuk, ha Shakespeare-darabot nézünk, hogy a büszke reneszánsz kor emberei úgy látják a dolgokat, hogy nincs számukra megfejthetetlen titok. A demokratikus ember éppen olyan büszkén járhat, mert felfedeztük az igazságokat, mert a mi lehetőségeink is erősek. A mi színészetünket gyakran állítják szembe az őszinteséggel és a tudattal. Ennek a kettőnek ellentmondani nem szabad. Mi valóban, amikor az anyagnak nekifogunk, kemény munkát végzünk. Mennyit kell dolgoznunk ahhoz, hogy az ösztöneink munkáját meg tudjuk érteni. Szó volt arról, hogy nem tudjuk megoldani azt az ellentmondást, pl. a III. Richárdnál, hogy egyszerre élettel teli tér legyen. A mondanivalónk él és szavalni is tudjuk a szónak az igazi értelmében: nekünk virtuóznak is kell lenni, hogy mindent kihozzunk a hangból. 377