Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÍRÁSAI - Az ember tragédiája színpadon

tói környezett glóriából hangzik az Ur szavai "Emelkedjél, Ádám, ne légy levert, Midőn látod, kegyembe veszlek újra." A főangyalok veszik át a szót az Úrtól. E kis szabadságot megengedtem magamnak. Minthogy az Ur láthatatlan, célszerűbbnek tartottam, hogy a látható angyalok beszéljenek helyette. E végső, gyönyörű beszédek teljes megnyugvást ébresztenek az első emberpár lelkében,' De a nézőben is. A sötét tragédia a jövő legmagasztosabb kilátásával ér véget, s midőn felhangzik az angyalok hozsannája, Éva leborulva mondja: "Ah értem a dalt, hála istenemnek!" Ádámban még egy pillanatra megvillan a kétség: "Gyanítom én is, és fogom követni. Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!-" de megnyugtatá az Ur: "Mondottam ember: küzdj' és bízva bizzál!" íme, e fönséges költemény vázlata, amint az a szinpadon fog megjelenni. Ebből is látható, hogy alapeszméje magasztos; az egymástól távol eső időszakok között az eszmei összefüggés teljesen meglévén, a cselekvény egységes; a személyek, még a legapróbbak is, jellemzően vannak rajzolva és jól szinezett egyének /e részben Lucifer eshetik leginkább kifogás alá / nyelve - nagyon kevés terjengősség kivételével - erőteljes, sok helyt költői; még ahol túlnyomóan előtérbe lép is a filozóf, ott sem leckéző vagy száraz; hatásra nézve az egyes képek közt az emelkedés is folytonos, és a francia forradalommal éri el csúcspontját, honnan gyorsan hanyatlik a katasztrófa felé, mig a végső kifejlődés megragadó költői erővel emeli a lelket