Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)
PAULAY EDE ÍRÁSAI - Drámairodalmunk a Nemzeti Színház megnyitása óta
összeolvad a nemzet minden egyes részének valamennyi különlegessége, s viszont onnét sugárzik szét a nemzet általános jellege; mert csak a nemzeti sajátságokból fejlődik eredeti irodalom és művészet. Nálunk a főúri osztály német vagy francia Ízlést tanult, társalgásában ezeket a nyelveket használta, időtöltéseiben azokat a szokásokat követte; a polgárság gondolkozásában, érzelmében, nyelvében német volt, csak a megyénél voltak a tisztviselők magyarok, az ügyvédek és orvosok latinul társalogtak; semmi más közérdek nem fűzte össze az embereket, mint a megyei és városházi viták, és a kormányszékekkel való villongások. A hadseregben szolgáló hazafiak, ha érzelemben nem is, de nyelvben és szokásokban többnyire idegenekké lettek, s csak akkor váltak ismét magyarokká és hazafiakká, amikor panzióba léptek vagy quietáltak. Hol vegye ilyen társadalmatlan világban az iró alakjait? Egy-egy idegenért lelkesülő mágnás, a folyton pipázó táblabiró, a diakizáló fiskális, a magyar pénzen gazdagodott német háziúr és kereskedő, a tüzesen udvarló vagy szeleverdi huszártiszt, az erkölcsöt hirdető és képviselő református pap, meg a nyelvet kerékbe törő zsidó korcsmáros vagy hajhász és az obligát jurátusfiatalság! - ebből állott a harmincas években a magyar drámai alakok összes sovány recipéje. A tized vége felé minden téren érezhető volt az ébredés szellője. De az eredeti drámák szaporodásának gátló okai közül bizonyára a legfontosabb szűnt meg az állandó magyar szinház építésével /hisz a drámai literaturának a drámai előadás müvelése nélkül értelme sincs, annál kevésbé képzelhető virágzása/. És