Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÉLETMŰVE /Székely György/

talán volt. Az intendáns szabad kezet adott a szakmai kérdésekben, és biztonságos hátteret a politikai-művelődéspolitikai életben. Már 1881-ben javasolta, hogy Paulay megkapja a Perenc József-rend lovagkeresztjét /Erkel Sándornak, az ope77 rai részleg vezetőjének ezt csak 1885-ben tette meg/. A közös erőfeszítéseknek meg is volt az eredményük: a Nemzeti nemcsak művészi tekintetben emelkedett magasabb szintre, de mit sem veszitve a Népszínházhoz került népszínművek kiesésével, majd ellensúlyozva az Opera kiválásával megnövekedett előadásterheket - még anyagi sikerekkel is büszkélkedhetett. Kettejük konfliktusa mégis épp ez utóbbi, az 1886-os előirányzat előkészítésekor robbant ki, amikor Paulay a bérletelőadások szaporítása mellett kardoskodott. A véleménykülönbség élessége is hozzájárult Podmaniczky lemondásához, melyre egyéb78 ként is készült. Az biztos, hogy Paulay nem csinált jó cserét. Podmaniezkyt ugyanis az intendánsi székben 1886 februárjától Keglevich István gróf követte. Az új feljebbvaló nem volt ismeretlen a szinház tájékán: már az 1873-as ankét-bizottság tagja volt. De senki sem várt tőle túl sok jót politikai irányzata /a magyar "junker-réteg" egyik tagjának indult/, konoksága, nagyúri allűrjei miatt. Pukánszkyné tömören foglalja össze az új igazgatási módszert: "a szinészek és igazgatók lakájokként ácsorogtak órák hosszat az intendáns előszobájában. Paulay nem is jutott le a szinpadra, mert aktákat és aktakivona79 tokát kellett keszitenie." Podmaniczky pedig már az 1887-es újabb ankét alkalmából nem késett részletesen közölni a belügyminiszterrel, hogy mi nem az intendáns feladata: "...s szerződéseknek az igazgató elkerülésével való megkötése, napi szabad-