Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÉLETMŰVE /Székely György/

szava is, amelyben kijelenti: "...arra törekedtem, hogy a fordítás legalább hü és folyékony s igy szinpadi használatra is alkalmas legyen." Átvette viszont a kor ritmikai konvencióját: "A versformára nézve az általános szokáshoz tartottam magamat, mely szerint a szinpadi müveket rendesen ötös jambusokban Írják és fordítják: azt hiszem, azért, mert e forma legközelebb áll a prózához, s a mi előadóink a versszavaláaban - kevés kivétellel - csak ez egy forma iránt birnak némi érzékkel. Egyébiránt igy is sort sorral adtam vissza, s ez lehet oka, hogy a rövidséget keresve, tán gyakrabban használtam katalektikus sorokat, mint a szavalás folyékonysága megengedné." X Nagyon valószinü, hogy Paulay szinháztörténészi munkássága a legkevésbé ismert napjainkban, s nem is egészen jogtalanul. Módszerét, szinvonalat meghaladta az idő. De bizonyos szempontból úttörő volt, legalábbis, ami szinházkultúránk közelmúltjának ismeretterjesztő célzattal való feltárását illeti. Módszere elsősorban a szigorú kronológiai adatfölsorolás. Ezt az eljárást követi, amikor 1874-ben tételesen összefoglalja a Szinészeti Tanoda tízéves működését, "a tanári kar megbizásából". És ehhez a módszerhez nyúl ismét, amikor 1883 novemberében székfoglalóját tartja a Kisfaludy Társaságban Drámairo dalmunk a Nemzeti Színház meg

n

yitása óta címmel. Abból indul ki, hogy 1837. augusztus 22-e a színház megnyitása, és 1883. augusztus 31-e, a tanulmány megírása között csak igen kevés olyan eredeti magyar dráma van, amely nem a Nemzetiben került volna színre /ezért mond le a "népszínházak"műsorán megjelent darabok ismertetéséről/. Megállapítja, hogy a korszak abszolút