Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÉLETMŰVE /Székely György/

tot, és a szereppel való mennél tökéletesebb külső-belső azonosulást követelte meg. Mindvégig rendkivül nagy figyelmet szentelt a hangképzésnek és a beszédtechnikának: az általános tudnivalók 17 fejezetéből tizet szán ennek a témának, s csak kettőt a szinpadi mozgásnak. Külön rész fuglalkozik a jellemábrázolással, mint a szinészi alkotás legfőbb eszközével: a szerepelemzéstől a jellemtipológiáig terjed a pedagógus Paulay figyelme. A könyv második fele, melyet "Püggelék"-nek nevez, "tapasztalati lélektan"-t tartalmaz. Ezt azért tartja nélkülözhetetlennek, mert "a lélek egyes tehetségeinek ismerete nélkül lehetetlen azoknak - különböző arányokban kifejtett öszszességét: a jellemet felismerni és előállítani." Ez az utolsó két szó megint elárul valamit Paulay felfogásából: a színésznek tudatos

nak és mesterségbeli

leg felkészültnek kel lennie. Mai szemmel nézve is helyesen állapitja meg a jellemábrázolásról szólva, hogy a kezdő szinész "nem tesz egyebet, mint saját belső életét tárja elénk, érzelmének egész forróságával. Ez tehát csupán a természet müve, nem a művészeté". Csak akkor válik művésszé, munkája pedig műalkotássá, ha "képes magát saját érzelmeitől különválasztani, s a drámai jellemet tárgyul állitani maga elé...". Ehhez azonban tökéletes önuralom, a saját testi eszközeinek fölényes ismerete és felhasználása szükségeltetik. Nem mehet azonban egymás rovására sem a számitó ész, sem az áradó érzelem. A kettő egyensúlya a művészi munka biztositéka^és persze, a megtanulhatatlan, veleszületett adottság, képesség, a tehetség. Abból a néhány gyér adatból, amely Paulay képezdei óráiról fennmaradt, arra lehet következtetni, hogy mig kollégája, ÖZi-