Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÉLETMŰVE /Székely György/

publikált A színészet könyve anyagából leszűrt, egy saját fogalmazása /jelen kötetünkben teljes szöveggel megjelentetett/ tankönyvben foglalta össze A szinészet elmélete cimen /Pest, 1871./. Ebnek a munkának bevallott forrásaihoz való viszonyát röviden ismertetjük a közlés jegyzetanyagában. Hasznosította egyébként Egressy korábbi közleményeit, a bzinészeti stúdiumok-at is.'*

0 Ezúttal csak néhány fontos, elvi jelentőségű szinész et elméleti és pedagógiai meghatározására hivjuk fel a figyelmet. A kézikönyv előszavából megtudjuk, hogy az anyag publikálásáig a növendékeknek diktálás után kellett leirni a tudnivalókat. Ami az előadás szinvonalat illeti, Rakodczay későbbi kritikáját enyhítenünk kell /aki a leegyszerűsített fogalmazásmódot kifogásolta/, ha arra gondolunk, hogy 15 éves leányok és 18 éves fiúk kezdték el a mesterséget tanulni, s a kor közoktatási színvonalán ez nem jelenthetett valami széleskörű tudást. Tehát mindenképpen az alapokból kellett kiindulni.

s félreérthetetlen, definíciószerű egyszerűséggel kellett a legfontosabb tudnivalókat közölni. A jövő színészének legfőbb feladatát abban jelöli meg, hogy "a költő szabad fantáziája által teremtett alakokat" testesítse meg, a költői műnek "a valódi élet teljes csalódását" kölcsönözze, s ezáltal olyan hatást érjen el, amilyeneket más művészet erő és megrázkódtatás tekintetében nem tud előidézni. A szinészmesterség célját a testileg-lelkileg kiművelt művész alkotásában látja, "mert minden előadó csak akkor lehet művész, ha saját egyéniségének legyőzésével egész lényét oda idomította, hogy az a költői alakok megvalósításának hajlékony eszköze legyen". Fentiekből nyilvánvaló, hogy Paulay a színésztől az irodalmi mü iránti aláza-