Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÍRÁSAI - A színészet elmélete

képesek éppen azért, mert e jellemekben az eszményi az egyénivel legszorosabban ölelkezvén! az előadóban valóságos teremtő tehetséget feltételeznek, mellyel az ideális és mégis oly élethű embereket megtestesíthesse. A második esetben, midőn t.i. a költő alakjaiban a azép és igaz közti egyensúly úgy van megzavarva, hogy az túlnyomólag az eszményi felé hajlik, ha gyökerei hiányzanak, melyek által a valóságból életet szivhatna: akkor a szinész kötelessége az eszményi elemet egyéni életrevalósággal pótolni, a túlnyomó szónoki pátoszt valódi emberi testbe öltöztetni, és igy a két elem közti egyensúlyt helyreállítani. Ellenben a harmadik esetben, midőn a drámai jellemben az egyéni elem kerekedik felül, és minden eszményiséget megsemmisít: akkor ismét a szinész tiszte a költő hétköznapi alakjait megnemesiteni, azoknak bizonyos költői emelkedettséget adni. E két utolsó esetben nehezebb feladat az üres pátoszt és szónoklatot művészi tartalommal és igazsággal betölteni, mint a közönséges életből vett alakoknak eszményi színezetet kölcsönözni; mert amahhoz alkotó erő szükséges, emehhez egy kevés költői érzés is elegendő; pedig ez magában soha sem fog önálló müvet alkotni. A drámai jellemek előállításában leginkább a jellem-álcára és a jellem alaphangjára kell ügyelni. 4»§. Jellem-álca Az élet az ember külsejére bizonyos bélyeget nyom; és a jellem rendesen az ember arcán, termetén, alakján, magatartásán és viseletén tükröződik ki: ez a jellemek álcája.