Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÍRÁSAI - A színészet elmélete

A szinész kötelessége a jellemképet, amit lelkében megfogalmazott, minden külső sajátságaival ellátva, szemünk elé állítani. A jellem már az arcon úgy ki legyen nyomva, hogy annak megpillantása rögtön oly előérzetet ébresszen bennünk, melyet az egyén később igazolni fog. Kor, nemzetiség, társadalmi helyzet, véralkat, életmód és - amennyire lehet - a gondolkozásmód a megszólamlásig legyenek az arcon kinyomva. Minthogy a test alakitására ezerféle viszonyok hatnak öszsze: az életben úgy találjuk, hogy a lélek minősége és a külső alak közt gyakran semmi hasonlat sincs; ső1^ néha az ember külseje és belseje közt éppen ellentmondáa látszik; de a színésznek mindig eszményi embert kell előállítani, tehát olyant, akinél a lélek általában a test külsejére törekszik, s ezt a maga valódi képmásává alakítja. Ami a történeti jellemeket illeti, melyeknek arcképei vagy szobrai léteznek, ezek igazi arcával a szinész keveset törődjék. E részben nem szükséges képmásolásra törekednie; mert ő magának oly művészi arcot csinálhat, mely a jellemnek megfelelőbb lesz. Az eredeti arcot csupán abban az esetben kell képmásolnia, ha az a jellemnek is megfelel. A történeti jellemek álcáját illetőleg is tartsa magát a szinész általában a költő felfogásához. A jellem-álcának két alkatrésze van;

belső és külaő

. E kettő tesz egyet. A belső abból áll, hogy a szinész képes legyen az előállítandó ember lelkének állandó sajátságait külsején láttatni, vagyis saját arcából egy másikat csinálni, melyből egy másik