Székely György szerk.: Paulay Ede írásaiból (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 17., Budapest, 1988)

PAULAY EDE ÍRÁSAI - A magyar színészet

csak 1821. március 11-én nyílhatott meg. 18o6-ig báró Wesselényi Miklós tartotta a társulatot, amikor részint, hogy Magyarországon bemutassák művészi haladottságukat, részint, mert végre Wesselényi is belefáradt a sok áldozatba, kiküldte egy részét a társaságnak Ernyi Mihály vezetése alatt Debrecenbe; a másik rész útnak indult később Szacsvay Sándor és Sebes Ferenc vezetése alatt Nagyváradra, Tokajba, Miskolcra, Egerbe azon kötelezettséggel, hogy 18o7. november 1-ére visszatérjenek Kolozsvárra. Wesselényinek 18o9-ben bekövetkezett halála nagyon kétségessé tette a szinészet állapotát; leginkább azért, mert eddigi szini helyiségöket német szinészek foglalták el, és ezekkel a magyar társulat hol egyik, hol másik ideiglenes helyiségben felváltva volt kénytelen játszani, és azért rövid időközökben részint Erdély kisebb városaiban, részint a Királyhágón innen voltak kénytelenek szerencsét próbálni; mig végre 1821-ben az állandó szinház létrejöttével /melyet főúri műkedvelők Korner Zrínyi

jével nyitottak meg Kolozsvárott/ az erdélyi magyar szinészet ügye jobb jövőnek nézhetett eléje. Művészi tekintetben is fejlődöttebb volt az erdélyi szinészet, mert tagjai állandóbban, hosszabb ideig működtek együtt, és játékuk bár kicsiny, de a legműveltebb elemekből álló közönség hatása alatt kedvezőbben fejlődhetett. A nevesebbek e társaság tagjai közül komoly színmüvekben: Kocsi Patkó János, akiben sok volt az eredetiség; nemigen utánzott senkit, ment volt minden erőltetéstől és feszességtől, mozdulatai nemesek és Ízlésesek voltak, arcjátéka kifejező és jellemzetes, egyesitenl tudta a beszéd erejét és szépségét. Ifjabb hősöket és nagyobb szabású jellemszerepeket játszott; de a sziné-