Dés Mihály szerk.: Reformkori országgyűlések színházi vitái 1825–1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 15., Budapest, 1985)

Színházpolitikai kérdések a reformkori országgyűléseken /utószó/

eset kapcsán ismételten rögzíteni kellett a pénzkezelés szigorúbb és körülhatároltabb anyagi felelősségét. Mindezért határozott úgy 1844-ben az országgyűlés, hogy a nemzet /a rendek/ felügyeletét ne egy bizottság, hanem egy, a két diéta közti időtartamra teljhatalommal felruházott főfelügyelő gyakorolja. Az intendánsi irányítás átmeneti forma: még érezni rajta a rendi-feudális kötődés nyomait, de már polgári szinezetű, magán viseli a modern, akkortájt a liberálisok által már széles körben követelt egyszemélyi felelősségi rendszer jegyeit is. Az első intendáns, Ráday Gedon gróf egy kézben összpontosította az adminisztratív és művészeti igazgatást, bár erősen támaszkodott a vezető színészek kollektívájára, egy tanácsadó testületet /igazgatói tanácsot/ is alakított a művészekből. Csak akkor nevezett ki művészeti aligazgatót - újra Bajza Józsefet -, amikor az 1847>-es országgyűlésre Pozsonyba kellett utaz• 29 nia. Az országgyűlésen csak érintőlegesen kerültek szóba a műsor politikai kérdések- ezekről inkább a sajtóban folyt vita. A liberális követek világosan látták, hogy a külső támogatás hiánya vagy léte, illetve nagysága befolyásolja a színház műsorválasztásat. Deák Ferenc már 1840-ben rámutatott: a zömmel nemet ajkú Pesten a magyar színház kellő pénzügyi bázis hiányában kénytelen olyan darabokat /szórakoztató vígjátékokat, zenés bohózatokat, operákat stb./ játszani, amelyekre a közönség begyűlik; azaz kénytelen a művészi és nemzeti szempontokat háttérbe szorítani. A rendek nem utolsósorban azért szavazták meg az országos segélyt, hogy ezt a kényszerhelyzetet megszüntessék. Azt akarták, hogy a Nemzeti Színház a műsor' összeállításánál ne a nyerészkedést tartsa szem előtt, hanem a nemzeti célok szolgálatát, az izlésfejlesztés, az erkölcsnemesítés, a nyelvművelés stb. feladatait. A Nemzeti Színház azonban az országos pártolás után is pénzügyi gondokkal küszködött, ezért nem mondhatott le a közönségcsalogató darabokról, sőt a színjátszástól idegen produkcióknak /mutatványosok, bohócok stb./ is helyet adott. Kiújult a drámai és az operai tagozat ellentéte, az ún. operaháború is. Színháztörténet-írásunk sokáig személyes tényezőkben