Dés Mihály szerk.: Reformkori országgyűlések színházi vitái 1825–1848 (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 15., Budapest, 1985)

Színházpolitikai kérdések a reformkori országgyűléseken /utószó/

belátta, hogy a Nemzeti Színház léte csakis subsidiummal biztosítható. Nagymértékben hozzájárult ehhez a szemléletváltozáshoz, hogy a nagybirtokosok egy része felismerte: saját érdekük is egy-egy ilyen pénzalap megteremtése. Ezek az alapítványok ugyanis nemcsak terhet róttak rájuk, hanem hitelforrásként is szolgáltak. S akkor, amikor magyarországi mezőgazdaság kapitalista fejlődésének egyik akadálya a hitelhiány volt, és még nem léteztek hitelintézetek, ez igen fontos szempontnak bizonyult. A színházi választmány pénztári számadásából is egyértelműen kitűnik, hogy a kölcsönösszegek felvevői csaknem kizárólag földbirtokosok - és több mint felerészben arisztokraták - voltak, s mind tetemes summákat, 25-50 000 pengő forintokat kértek és kaptak. Az országgyűlés az intézmény zavartalan működésére 1840-ben tőkét /illetve annak kamatát/ ajánlott meg, s a rendek magukra vállalták az addigi adósságok kifizetését is. A 400 000 pengő forint tekintélyes összeg volt /a Nemzeti Múzeum építésére 500 000 forintot adtak!/; bőven elég lett volna egy új színház felépítésére is, ha nem alapítványi tőkeként szavazzák meg. Mivel azonban a törvényhatóságokból lassan folyt be a pénz, a tervezett kamatoknak is csak egy részét fordíthatták segélyezésre, sőt a tőkéhez is hozzá kellett nyúlni. A Nemzeti Színház anyagi gondjai egyhültek ugyan, de nem szűntek meg. A színházi ajánlás is bizonyítja, hogy a subsidialis rendszer sem garantálta a kulturális intézmények töretlen, kellő ütemű fejlődését. A liberális politikusok az 1840-es években már túlhaladottnak tekintették. Egyre kevésbé tudták összeegyeztet-; ni az érdekegyesítés és a közteherviselés programjával, mert élismerte a nemesség különálló voltát, sajátos jogait. Művelődéspolitikai szempontból sem tartották már megfelelőnek. Ha ugyanis az egyszer kirótt és beszedett összeg kevésnek bi-i zonyult, ujabb fizetés vált szükségessé, de a rendek ilyenkor már nem szívesen ajánlottak. Ez történt 1844-ben a Nemzeti Színházzal is: a követek megelégedtek a kis, ideiglenes épülettel, nem voltak hajlandók áldozni az új, nagy játékszínre. A kötelező ajánlás elavult azért is, mert gazdaságtalan, pazarló volt. Kossuth Lajos épp a Nemzeti Színházra tett subsidiummal