Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

Ez még a régi barna éjjel. Meredten fekszik lomha szárnya, Nincs kóbor lelke, nincsen árnya... Ez még a régi barna éjjel... Csak az én fáradt lelkem tépi Sötét, nehéz, bús fátyolát. Hejh, régi útja már ez néki, Uzi tovább az éjszakába /Egy elromlott, zakatoló sziv... Uzi tovább... A barát: így, igy! Készség a versre életet jelent. A vers olyan, mint a szerelmes csók. Aki kileheli, akar valamit. Életet... A szerkesztő: Akar... Hiszen ez az én fátumom! Akarok. Eszembe jut sok minden. Most már emlékszem a te témádra is. Óh boldog ember, kit Bébel meg tud nyugtatni. Óh boldog ember, kinek elég hinned, hogy rossz a mai lány, de a rossz lány lánya már jó lesz. Óh boldog ember, kinek ilyen egész hite vem!... A barát: /Egy kis hallgatás után, szomorúan/ Az én hitem: hit. Hitetni akar. Lehet hazug hit, de szent. Nem dogma, csak az én hitem. Van hivőbb ember is, mint én. Emlékezel talán? Hárman készültünk a nagy katedrára. Hárman akartuk, együtt akartuk a nagy próbát megtenni. A harmadik a leghivőbb közöttünk. Ő abban hisz, amiben én még most sem hiszek. Ő hisz abban, hogy a földi Juszticia is megkorrigálhatja magát. Hogy igazságot a napi élet is tud adni. Ennyi nagyságos hit mellett csak neked nem volna semmi hited? A szerkesztő: Hit?... Mit akartok, szegény becsületes fiuk? Hát kiváncsi-e valaki a ti mondanivalótokra? Hit... Nem meritek megirni azt sem jóformán, amit gondoltok. No és megírtátok!... A cifra ház cifra népe összezsongva várja a nagy pikantériát. A fiatal forradalmárok, a helyi szerzők darabját. Te pedig elibök viszed