Bacsó Béla: Ady színpadképei (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 8., Budapest, 1978)

A szerkesztő: /Egy halom újságra fekteti félkezet. Szemébe néz a barátjának. Azután elforditja szemét s citál szomorúan két verssort, saját régi versének két sorát/ A világ az izmos butáké, Kik hangulatban, hitben élnek... A barát: /folytatja, ugyanazon a hangon, de kissé gúnyosan/ A magunkfajta nyomorékok Csak vizsgalódnak és henyélnek... /Újra a szemébe néz a szerkesztőnek s emelkedettebben folytatja/ Együtt beszéltük meg. Te talán már el is feledted. Larabot Írtam. Színdarabot. Együtt sütöttük ki, hogy színpadra csak az üresség vágyik. De együtt is határoztuk el azt is, , hogy megkísértjük lelket fújni az ürességbe. Én megcsináltam! A szerkesztő : Irtai? A színpadra irtai? A barát: Igen. Lányokról irtam pláne. Lányokról, a kik - a mi teóriánk szerint - csak öntudatlan, jövendő eszközei az életnek!... Lányokról irtam. Lányokról. Hiszen előre mondtam neked? A szerkesztő : Én nem hittem, /küszködve/ Én... A barát: És a te témád? Hiszen annyi volt. Hiszen te is akartál... Eg3/ütt akartuk... Olyan beteg vagy mar, vagy olyan cinikus? A szerkesztő: /föláll. A barát is fölemelkedik székéről/ Kern! Nem. Talán. Az.én lelkem még - néha úgy hiszem - a régi. Lásd, tegnap is rajtakaptam magam, hogy verset irok. Még mindig verset... /hanyagul szaval/