J. A. Blacwell: Rudolf of Varosnay. (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 7., Budapest, 1977)

RUDOLF A rózsa, minek szétszórod szirmait, Reményem bánatos, hű tanuja. Ugy virult, úgy szitta magába Az örömnek édes cseppjeit Szempillantásod drága sugarából. S mint a virág, ha bimbójában hull le És elfonnyad a száraz szirom, Ugy halványul el a remény is És elmúlik. MATILDA Én, csak én okoztam Szenvedésedet. RUDOLF Nem, nem te, Matilda, ő volt, kinek nevét is gyűlölöm. Már nem tekintem fiának magam, Mégis az vagyok. Megtörhetetlen Ez a kapcsolat, örökre tartó. Az aljasságnak égetó stigmája, Amelyet családunk kezdettől visel, Lángolni fog, amig egy napon őseim iszonyú bűneiért Nem vezekelünk. - Ha a sors kegyes, Nincs messze az a nap. MATILDA Istenem! Csak nem arra gondolsz... Nem, az nem lehet... Nyugodtnak látszol. Beszélj!.Valamit titkolsz. Beszélj! Rettegek.