Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

várúr nem kis fájdalmára, — s most barátom, én vendégellek meg tulajdon váramban, oly szívesen mint te engem a mult évben ; volt lakoma, volt áldomás elég. de a vár volt ura mindig szomorúbb lőn, végre nem állhatta a mások Örömét s vígságát, befogatott másnap estenden, kiköltözött családjával és cselédjeivel a várból, s elindult Bártfára tulajdon házába, az út egyenes vonalban tart a fürdőhelyig, itt balra kanyarul, e kanyarulatnál megállott, még egyszer meglátni óhajtván szülőhelyét, hol annyi örömben részesült, — visszatekintett, — de szive megrepedt fájdalmában, s csak holt testét vihették Bártfára, hol a nagy templom kriptájában nyugoszszaCrök álmát, azon, kanyarulatnál, hol szive megrepedt, hátrahagyott neje emlékül másfél öl magas négyszeg kőoszlopot emeltetett, mely még akkor is állott, mikor ott jártam. Bártfa vadregényes tájain kivül más nevezetességgel is birt, p. o. Fáró, és Rouge et noir bankkal ; azelőtti évben—mint mondják — hatalmas vendége volt Bártfának, vagy inkább a Fárobanknak, ki hatalmasan elősegité a vállalkozók igyekezetét, mert állomásonkint voltak fölállítva lovas emberei Gödöllőig, kik, ha a bank elnyelte a pénzt, s azon fölül még adós is maradt, még azon éjjel vágtatva útnak eredtek egy levéllel, melyre a válasz másnap estvére meg is érkezett, az adósság kiegyenlittetett, a játék újra folyt, a lovasok újra vágtattak, újra megjöttek, és újra stb., nincs szebb a világon mint nagy urnák lenni, és az Istennek reáárasztott bő áldáxát a közjóért, ily nagyszerüleg fölhasználni. Többeket láttam kik első estve az egész fűrdőszakra szánt Összeget elvesztvén, másnap eltávoztak, láttam olyakat is, bár