Szilágyi Pál: Egy nagyapa régi unokájának (Színháztörténeti könyvtár - Új sorozat 3., Budapest, 1975)

az erkély vasrácsozatához kötöztem, a másik vége a csónakban megerősíttetett, egy magyar szabó várandós nejét czipeltük fel férjével. A szegény nő lefeküdt színpadi diszítmények- és spanyolfalakból készitett rekesz közt, és pár óra múlva többen voltunk egy uj kis polgárral.—Egyre zúgtak a harangok, kikimentera az erkélyre, láttam boldogult b. Vesselényi Miklóst mint kormányost egy nagy dereglyén, egyik kezében lámpa, míg a másik kar hatalmasan tartá a kormányrudat, számtalan embert ragadott ki a halál torkából, kirakva Őket biztos helyre, sietett vissza a kiáltozókhoz, a legveszedelmesebb helyekre tolakodott sajkájával, hogy az ügyefogyottakat megmenthesse, sokszor az összeomló falak magát is sajkástul együtt majdnem alátemették. Marczius 15-kén hágott legnagyobb fokra az árvíz. Telepi György barátom, ki velem együtt fürkészte a színház állapotát, rémülve közeledik hozzám, és súgja — oda vagyunk ! — hogy hogy ? — mindjárt Összeomlik a színház, — honnan gyanitja ?— már 9Ülyednek a falak, mindkét oldalról megrepedt, és már két arasznyira meg is hasadt, —- hol ? — elvezetett oda, s a mint fönnebb mondám úgy is történt, én nem maradok — monda-— tovább, ki is ment az épületből az udvarra, a fönnemlitett paródiának „első emeletéből" tutajt rögtönzött, másnap felrakta reá családját, s elindult, hogy a kerepesi uton kijusson, de a sors másként akarta, a víz apadni kezdett, s tutaját bekapta az öt pacsirta-utozába, védte magát mint lehetett, két rögtönzött csáklyájával, beléaggatta az ablakok vasrostélyzatába, de az apadó ár erősebb lévén, kiszakította kezéből a csáklyákat, s így minden mentőeszköz nélkül vitte őt nagy sebességgel a szénapiacz felé, onnan egyenesen a sóháznak a Duna gyomra felé, kiabált, ordított gyermekei s nejével a mint csak lehetett, vé^rc közel a Dunához egy mentő csónak fölvette őket podgyászostul, s a tutaj elutazott vendégszerepelni a világ nagy színpadjára. Midőn a színházfalak repedését megmutatta nekem , kértem ne szóljon senkinek felőle, meg is igérte, nem is szólt ő hangosan, hanem mindenkinek megsúgta sub rosa, nehogy tovább mondja, egyrészt jó is volt, mert színházunk legalább is 200