Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)
V. Molnár elméleti munkássága
összefoglalva Molnárnak tanulmányában és levelezésében elmondott szavait Othello jelleméről és a tragédia rendezéséről, az az összképünk támad, hogy megértette a feladatot, de keresztülvinni nem tudta. Ehhez hiányzott belőle a szenvedély lobogása.A többi főszereplővel viszont nem foglalkozott elég behatóan. Amig Cordeliánál észrevette, hogy nem sablon-naivával áll szemben, Desdemonára ráhúzta Miranda fehér köntösét, Jágóban pedig, a sima gazfickó mögött, nem tartotta érdemesnek megkeresni az emberi no indítékokat. u * Molnár azonban nemcsak Shakespeare—t, hanem Molière—t is szívesen rendezte és játszotta. A Népszínházban a Képzelt beteg et "nem valami nagy jellemábrázoló személyzettel", de "a közbeszúrt látványokkal s végül a doktorrá avató nagy scénával" "az általános hatás és tetszés csalhatatlan bizonyságával", szép bevétellel rendezte. (Maga nem játszott.) 111. Külön tanulmányt a Tartuffe-ről irt. Kedves szerepe volt. Azonban nemcsak a főszereplő, hanem az Othellóv al ellentétben, valamennyi személy alakját külön kidolgozta. PernélInét ereje teljében lévő idős asszonynak képzelte, szemben a Comédie Française hagyományával, ahol botra támaszkodó, megtört vén banya. Dor inát középkorú gazdaaszszonynak játszatta, ami kevéssé felelt meg a vígjátéki szobalány-hagyományoknak,de lényegében nem zavarta a szinmü menetét. Orgon - szerinte - jóindulatú, nem is ostoba, csak teljesen az eszes Tartuffe személyes befolyása alá került. Tartuffe tehát szuggesztív egyéniség, "egy kedélyes huncut, ki csak mások társaságában képmutató, üzletszerűen szenteskedik, mert ez minden jót hajt a konyhára. Hogy Tartuffe ilyen és csupa hus—vér s nem csupán csont és bőr, száraz ember, látjuk Elmirával szemben, a mikor nem képmutató, nem szenteskedő, hanem a kedély húrjain enyelgő szerelmes, de a ki még ösztön! vad hevében is oly aljas