Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező (Színháztörténeti könyvtár 16., Budapest, 1964)
V. Molnár elméleti munkássága
történeti megértését bizonyltja: nagy hiba elejteni a polgárokkal való jeleneteti Richard a polgárokra támaszkodik, hiszen a nemességet kiirtotta, mondja Molnár, állítása első felében kétségtelen igazsággal. Richárd útja a trónig állandó alakoskodás. Evvel igy, avval amúgy beszól, a szerelemtől az orgyilkosságig minden eszköz számára. De amint király lesz, kitör eredeti, erőszakos, türelmetlen természete és evvel válik voltaképpen népszerűtlenné. Helyes megfigyelés, hogy ha Richárd nem változnék meg hirtelen, a katasztrófa késnék, vagy el is maradna. - Buckingham szerepének Molnár nem tulaj donitott olyan nagy jelentőséget, mint általában szokás: eszköz Richárd kezében, irja, nem kezdeményező, csak végrehajtó. - A királyság megszerzésével egyidejűleg kezd el Richárd, Richmond hercegtől félni. Ebben Molnárnak igaza van, de abban mér nem, hogy az anyai átok nem borzaszt ja meg az egyre rosszabb idegállapotba kerülő királyt. Shakespeare hősei mind babonásak, III. Richárd is az, s hogy misztikus félelmeik mindig betelnek, az a nép meggyőződésén alapul, akinek a Globe játszott. Egy pillanatnyi megrendülés azonban, természetesen, nem formálja át, utána nyugodtan és cinikusan megtárgyalja az özvegy Erzsébet királynővel házassági terveit. Paulay idejében a Hemzeti Szinház ezt a részt is kihagyatta: "shocking" volt.Molnár ebben nagyobbvonalu, a nyárspolgári helyett a romantikus utat választja. Richárd seregét nagy pompával kell kiállítani, tanácsolja, Richárd saját seregén kivül főhübéresei is felvonulnak. Ha pedig nem lehet módot találni erre, alkalmazzunk kart, s az mondja el a harcot, mint az V. Henrik Prológusa: "... óh bocsánat! béhomályositjuk Az Agincourt nevét, négy-öt kopott Hitvány pengével rosszul sorakozva..." Tudjuk, hogy a csatajelenet Molnár Nemzeti szinbázi rendezésében valóban a legsikerültebbek egyike volt. Az viszont túlzás, hogy hat szinészt öltöztetett be Richmond jelmezé-