Mályuszné Császár Edit: Adatok a magyar rendezés történetéhez a XIX. sz. második felében (Színháztörténeti könyvtár 10., Budapest, 1963)

Molnár György - A vihar 1874-i rendezőpéldánya

idevonatkozó iráeai, Nyugaton ezekhez Diderot és az enciklopédisták miivei járultak, amelyek alapján színpadi teljesítményeket elbíráltak. Az eszmei harcnak megfelelően, ez az irány a drámát emelte ki mint tömegnevelő eszközt, a nélkül, hogy a színház egyéb vonatkozásaival sokat törődött volna. A további fejlődós nem ment gyorsan. Nemcsak a XIX. század második harmadának magyar kritikusai, hanem egyes franciák - pl. Gautier - sem láttak a színházban mást, mint egy igen előkelő irodalmi műfaj, a dráma szolgálóját. A szinszerü fogalma, az, hogy a szinszerüség érdem, nálunk a korszak elején csak a legnagyobb költői lángelmék, egy Vörösmarty, egy Petőfi, a század második felében a legrátermettebb kritikusok, a franciáknál Sarcey, nálunk Péterfy Jenő előtt vált világossá. Vagyis: a színházat a maga komplex voltában 1874-ben még csak nagyon kevesen fogták fel. /37/ Ami

g azonban egy idestova évszázados hagyomány legelső sor ban a dráma és csak nagyon másodlagosan a színész - a nagy virtuóz - iránt érdeklődött, /38/ a Rajnától keletre még egy körülmény kényszeritette ki a színháznak ezt a szűkmarkúan ambivalens felmérését: a szűkség. A német kisfa jedelmi udvaroknak, a folyton háborúskodó Ausztriának, de különösen a magyaroknak nem volt pénzük. Hogyan beszélhetnénk a színházművészet komplex voltáról olyan színházaknál, ahol gyér a világítás, szegényes a ruhatár és az intervariabilitás szépen hangzó kifejezése rejti a díszletek, kellékek szükség szerinti ide-ode csoportosítását? Goethének nem volt pénze, ugyanúgy nem volt Schreyvogelnak sem, Bajzának sem és Laubénák sem. Megvolt az ideológiai alap as egyszerűségre: a XVIII. század filozófiája, s megvolt a kényszerű gyakorlat a takarékosságra. Az Igaz, hogy Laube mélyen elitélve a "kárpitos dramaturgiát", kitűnő együttest nevelt fel a Burgtheaterben, de az is igaz, hogy az ő korszakára