Cenner Mihály: Márkus Emília (Színháztörténeti könyvtár 4., Budapest, 1961)

II. Színész és szerep

fogságtól megviselt, de azért igazságáért elszántan harcoló királynőt, a harmadik felvonásban a szabad levegőnek örvendő és szerencsés vetélytársa előtt magát megalázó, majd féltékenységében és féktelen haragjában kirobbanó nőt, az utolsó felvonásban pedig a vallás vigasz tálasával a halálba felmagasztosultan menő embert egyforma igazsággal mutatta be. Az a fonál, amivel e könnyen széthulló vonásokat öszszefüzte, a királynői méltóság volt. A megalázottságában is « emelkedett, az asszonyi veszekedések közepette is nagyarányú lelket, szerepének minden mozzanatán keresztül éreztette. S ez éppen Márkus Emilia idegesen vibráló szinészegyénisége részéről meglepő jelenség. Azt gondoltuk,hogy a fenségesnek, a magasztosnak ez a megnyilatkoztatása nincs hatalmában s éppen ennek kitűnő éreztetésével és me gjátSzásával tette Stuart Máriáját olyan megragadó színpadi jelenséggé. Izről-izre királynő volt. Játéka a legváltozatosabb Erzsébettel való jelenetében volt, ahol arcjátéka, mozgása, hangjának tempója és szine majdnem a pillanatok villámgyorsaságával változott. Legnyugodtabb, szinte földöntulian harmonikus pedig halálbamenetele előtt volt, mikor egyensúlyát egy percre csak Leicester gróf megpillantása töri meg. Különösen kíváncsiak voltunk alakításának egyik mozzanatára, arra, amelynek megoldását a kiváló magyar kritikus, Salamon Ferenc, a nagy olasz színésznőnek, Rist

orinak játékában csodálta meg. Mikor Máriának a harmadik felvonás e szavai után: Imádom Istent, aki felmagasztalt, Erzsébet előtt le kell térdepelnie - Ristori ennek olyatén interpretálását, hogy Mária ilyen mélyen vetélytarsnője előtt alázkodik meg, valószínűtlennek tartván, a nyakában függő keresztet kapta meg, szorította melléhez s igy mintegy Isten előtt esett térdre. Ilyenfélét e jelenetben Márkus Emilia is tett. Nem ugyan a keresztet szorította magához, hanem az Isten nevének említésekor olyan mélyre hajtotta