Arany János: A Jóka ördöge. Pórrege /1851./; Q 19938

- 7 így kiáltott Dóka. De bizony vesztére. Nyomban összeröffent Dúdit asszony vére, A felzaklatott vér mind képébe futa. Környékezte is már egy nagy ménkő guta. Láttad-e a pulykát, ki magas szeméten Gőgösen országol, mint királyi széken, Legkisebb bántásra, legcsekélyebb gúnyra. Mirigytelte nyakát a midőn felfúja? Vérszin pőtyögője, haragtüzben égve, Mikép megyen által szép világos kékbe? Mikép játszik újra halaványas zöldet? És mikép kotorja szárnyával a földet? Annyiféle szint vált Dúdit asszony arcza, Mig tart önmagával pillanatnyi harcza. És toporzékolva egy álló helyében. Nem tudja: leöntse? vagy nyakára lépjen? Végre, a mit keze ügyiben meglátott. Veszi a tűzhelyről a tüzes lapátot. És ugy vágja képen szegény Dókát vele Hogy a világ mindjárt egyet fordul vele, Lebukott a földre, nagyot kalimpázva, S fekszik vala, mint holt, önvérében ázva. /