Csiky Gergely: Az udvari kalap; Q 18776

2 9 EMÁNUEL. Nem, fájdalom! nem annak nevelének. Szegény nemes család másodszülötte. Gyermekkoromtól a kolostori Magányban éltem, olvasó, kereszt Forgott kezemben, és azt tanulám: Ki fegyvert fog, azt fegyver veszti el. Imádkozásban addig emelém Az ég felé, mig gyönge lett karom; Oltár kövét addig súrolta térelem, Hogy lábam reszket, ha megállni kell. CARINA. Maradtál volna inkább klastromódban ! EMÁNUEt. Igen, maradtam volna! Ám a sors - Látod, pogány szót ej^ 1:1 ajakamAtyád házába vitte léptemet, S egész valóm átalakult «e helyt. Ledőlt a régi eszménykép szivemben. Mit szentnek tarték, meggyűlöltem azt; Szememnek új világ nyilt, lelkemet Uj égnek üdvössége biztató. /Zavartan, mintegy -saját szavaitól megijedve/ És,..és atyád házábafi maradék. CARINA, /mosolyogva/ Atyám nyité meg ezt az új eget? EMÁNUEL, /szomorúan/ Atyád. CARINA. / lábával toppant, bosszt/san, félre./ Oh az a papi nevelés*! /Fenn./ Szegény Emánuel ! én javadat Akarám. Oh tanulj meg vivni, lévTY