Móricz Zsigmond: Odysseus bolyongásai; Q 11461
- 14 Gyerünk a rétre, gyerünk a rétre, ahol sipját fújja Pán. /Elmennek./ Odysseus: /egyedül/ óh, ifjú kor, de messze repültél, megvénültem és észre se vevém. Egyszerre csak ezüstös a hajam, szakállam, mint a hurkabódés legényeké, és az élet oda. Hát voltam én is ifjú és vidám, senki se tudott vigabban nevetni, a lelkemben olyan derű lakott, megmelegítette a baràangok hidegét: Ej, hisz a szivem ma sincs elkopva nekem, használatlan az én szivem, s ifjú erőben él: Nem tudom, micsoda nyugtalanság bizsergeti ereim tüzét, álmos vagyok én, nincsen álmom. /Nyújtózik./ Óh, Panelopém! de messze vagy! mehetek-e már haza hozzád! csak a nagy istenek, akik a szivet őrzik, csak azok tudják a titkokat, a titkok titkát, miért mentem én lónevelő Ilion alá csatázni, s ott hagytam az ifjú feleséget s csecsemő gyereket, hogy vad rohanással rohanjak a messze viharba:
