Móricz Zsigmond: Odysseus bolyongásai; Q 11461

- 15 mert az otthon fulladt csendje megölt már. Óh, én Penelopém, soha asszony ily szeretett még nem volt, mint te voltál, óh, szépszemű, szépajku, szóptermetü szép feleségem: te minden asszonyok gyöngye, királyné, zsarnok a zsarnokok lelke fölött: óh, hogy kirohantam a hálóházad boldog fészkiből: husz éve immár és nem birok, nem birok még hazamenni: még mindig eró' van izmaimban, még mindig láz van a szivem táján: még most se tudok neked hün szolgálni, kiskutyamódra, szivem, te kegyetlen, aki a szépséged, ki a jóságod, ki a bölcs erőd fékjébe letörve gyötörtél: a szerelem bilincseibe vertél, két karod béklyóján fulladozva lihegtem, óh, mert szétrobban valamely düh, bennem, hogyha... de hallga, imádkozni akartam... Penelopém az egyedüli édes érzés hü kebelemben: Penelopém! mért vagy oly kemény, te kegyetlen... /Lefekszik. Gyötrő kinnal./ Hiv a te édes özvegyi ágyad... Mikor fogom fejem puha kebledre lehajtani újra... mikor Ízlelem, mézem, édes ized meg ismét... /31szunnyad./