Arany János: Buda halála; Q 11191

- 117 Regős: /folyt./ Nagyra fejét, egyszer, örömestebb szánja, Mint hogy ne henyéljen már ennekutána. Más, akinek elsőbb maga is örvendett, Találja nehéznek a sanyarú rendet. Immár Budaszállás nem oly rideg, árva, Felmagzott füveit letapossák, járva; Éjjel elébb jőnek, azután napközben, Legelébb egyenkint, azután mind többen. Buda paripái, uj elevenséggel, Most összenyeritnek gyakori vendéggel; Udvara sok füstjén megvidul az éhes; Sürög ami sürü, sajog ami fényes. Mint hangyacsoport, mely kiered fészkébül, Zsákmányra elébb küld csak néhányat kémül, Azután mind többen lakéi a bolynak, Egymás tetején is, oda-vissza folynak: Ugy népesedett meg Budaszállás utja, Fel is, le is a hun szüntelen azt futja; Szélyel az országban ágazik, mint küllő, Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő. /kis s zünet/ Ám közben Kanyaró osztja hadát szélyel, Ut nélküli uton bujkál vele éjjel, Napközben mocsaras helyeken meghunynak, Rettegve bosszúját minden igaz hunnak. Harmadik éj amint fordul ilyen napra, Mind összeverődtek tornyos Etellakra, Állitja vezérük ide-oda lesbe, \ Utat előálmon egyedül keres be. Kri ihilda Stelnök szép nője azonban, Távoli férjéhez vala édes gondban,