Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

87 szásra. És tőle telhetőleg, ki is használtuk ezt a lehetőséget. Reggel felkeltünk, megmosakodtunk, és már játszottunk is az első bohózatot, reggeli után a másodikat. Séta közben újra az elsőt ismételgettük. És ha olykor-olykor vendég érkezett estére, mi azonnal nekirontottunk a kérdéssel: "Nem óhajtja, hogy színházat játsszunk Önnek?" "Dehogynem, szívesen." - válaszolta a jövevény. Petróleumlámpákat gyujtottunk - a díszletek ugyanis mindig elől voltak - és leengedtük a függönyt. Egy-kettőre jelmezbe öltöztünk: az egyikünk blúzt rántott magára, a másikunk kötényt kötött maga elé és főkötőt tett a fejére. És az egy szál nézőnek máris elkezdtük a színdarabot. A mi számunkra próbákat jelentettek ezek a felhpések, minduntalan és minden alkalommal - önmagunk tökéletesítésére uj meg uj feladatokat tűztünk magunk elé. így például ebben az összefüggésben tanulmányoztam minden irányból az egykor szememre vetett mondatot a mérték utánix érzékről. A mérték iránti érzékre nevelésem eredménye végül is az lett, hogy a színészek már lélegzeni sem mertek, a néző viszont elaludt. "Szép, de... nagyon halk", - mondta kissé zavarban az egyik. "Tehát hangosabban kell beszélnünk" - állítottuk feladatként a következő próbán. A következő néző azonban mindent túlságosan hangosnak talált. Ez pedig azt jelentette, hogy mégsem volt mérték iránti érzékünk, és hogy nem szabad szándékoltan hangosan beszélnünk. És ez az első pillanatban oly egyszerűnek látszó feladat