Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

- 22 tát lobogtatunk, átöleljük apánkat, a nyakén lógunk, csókolgatjuk és nagyon gyöngédek vagyunk hozzá. De méris uj gond kerit bennünket hatalmába: Jaj, csak el ne késsünk. Rágás nélkül nyeljük az ételt, alig tudjuk kivárni az étkezés végét, futunk a gyerekszobába, lerángatjuk maguhkról a héziruhát ás áhítattal öltözünk ünneplőbe. És aztán ülünk, várunk és lesünk, nehogy apánk elkéssen. Szeret étkezés után, a feketekávé után még egy kicsit szunyókálni az üres szobában. Hogyan áébresszük fel? Elmegyünk mellette, topogunk a lábunkkal, leejtünk valamit, vagy hangosan kiabálunk a szomszéd szobában, mintha nem tudnánk, hogy apónk a mellettünk levőben van. Apánknak azonban mély álma van. "Elkésünk! Elkésünk!" kiabáljuk teljes izgalomban és minden pillanatban

anagy órához szaladunk. "A nyitányra már biztosan nem érünk oda, ez világos!" Elmulasztani a cirkuszi nyitányt! Ez talán nem áldozat? "Már hét óra" kiabáljuk. Amig apa felébred, felöltözik, valószínűleg még mag i borotválkozik, a legjobb esetben lesz is husz perccel/hét után. És tudjuk, hogy most már nemcsak a nyitány, hanem az első műsorszám is veszélyben forog: "Voltiqe arretée, bemutatja Chinlselli jr." Mennyire irigyeljük...