Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin Szergejevics: Életem a művészetben; Fordította: Gál M. Zsuzsa; Q 8026

gőtt egyik ismerősével. A következő felvonó t iai nyitjuk meg, vagyis a társasóg igazgatósága-beli egyik kollégám és én. Bennünket biztak meg, hogy egy hatalmas ka hosszú szalagokkal díszített koszorút nyujtsunk át a zeneszerzőnek. Rubinstein alig ült le a pultjához, amikor bennünket és hatalmas terhünket formálisan keresztül préselnek a vörös színpadi portólon és a még zárt függönyön. Nem csoda, hogy nevetést kelt, amikor keresztül mászunk a keskeny ré en. Kern szoktunk hozzá a nagy színpad erős rivaldafényéhez, » hirtelen mintha megvakultunk volna. Ténylegesen semmit sem látunk m gunk előtt; mint sürü köd, amely a rivaldóból felszáll, felsejlik mindaz, ami a másik oldalon van - nézőtér, zenekar, és igy tovább. Megyünk és meyünk... Ugy tűnik, mintha mór egy egész mérföldet hagytunk volna magunk mögött. A nézőtéren hangos beszéd, végülis lármává fokozódik. Háromezer ember ordit a nevetéstől, mi azonbaa megyünk és megyünk, anélkül, hogy felfognánk, mi is történik velünk, mig végül, mint egy ködből, előtűnik a színházigazgató páholya, amely egészen a proszcéniumig» nyúlt ki. Mi tehát mindenki szemeláttára eltévedtünk a színpadon, régen áthaladtunk a közepén, ahol közvetlenül a sugólyuk mellett - a zenekar előtt és háttal neki - aho. korábban a karmester helye volt, ahonnan ajándékokat fogadhatott el egyenesen a színpadról. Tehát szemünket az erős rivaldafénytől védve, pillantásunkat a nézőtérre irányítva, teljesen