Panneau; Q 5949

- 48 « г Anya: пак az emberek Attila, te nem tehetsz akármit...neked helyt * . \ V » kell állnod fiam az életben. Elmenekülsz tőlem, mert sötét van t л i » itt, de évekig ez volt az igazi otthonod. Goldolj arra, hogy зокзгог kövek között is kinyilik a virág. A virágnak nyilni kell, az embernek példát kell mutatni fiam. Attila: Anyám...köszönöm magának. Elviszem innen, elmegyünk máshová. Anya: Veled vagyok én fiam. Fésülködj meg és nézz mindig előre. Szikár, csontos öregasszony vagyok, зоае voltam szép é8 kedves fiam. Pedig én is szép akartam lenni. Azt hittem, csak ahhoz a lányhoz illik a kedvesség, a gyöngédség, a vidámság, aki szép. És bennem rekedt minden. És elriasztottam az apádat mellőlem, és téged is csak sorompók közt neveltelek. Bocsáss meg érte nekem, kisfiam. Mostmár tudom, mostmár tudom, hogy hol hibáztam. Sose mertem önmagam lenni. Menj csak vissza szép gyermekem és dolgozz tovább. És szeressétek egymást. Egyszerű az élet, minden olyan egyszerű...